Hiába szeretném, hogy valami úgy maradjon, kimerevedve az időben. Sose lesz úgy.

Néha van úgy az életben, hogy minden rosszul sül el. Mikor a lehető legjobban igyekszünk és valamilyen oknál fogva mégis beüt a tragédia.

Megtanultam, hogy az időnként ránk törő sötétség bármikor felülkerekedhet. De arra is rájöttem, hogy ki tudom bírni. Le tudom győzni. És közben megerősödtem. Okosabb lettem. Jobb. Minden szép és jó az én kis világomban.

Az emberek néhány érzelmet megjátszanak. Én úgy érzem, hogy mindet megjátszom, méghozzá kiválóan (...), és ez nyomja a vállamat. Gondolom...

Egyikünk sem az, akinek kívülről mutatja magát, de szükségünk van erre a külsőre a túléléshez.

Csak annyit tehetsz, hogy alkalmazkodsz az élethez és reménykedsz, hogy jól csinálod.

Szeretek úgy tenni, mintha egyedül lennék. Teljesen egyedül. Mondjuk a világvége vagy egy pestisjárvány után. Mindegy. Lényeg, hogy nincs senki, aki előtt meg kellene játszanom magam, aki elől el kellene rejtenem, hogy ki is vagyok valójában. Ez olyan felszabadító lenne.

Az életem minden pillanata előre megtervezett sorozatokból áll, de néha muszáj kockáztatni!

A valóság nem válik semmissé csak azért, mert már nem hiszünk benne. Ahhoz túl makacs.

Minden élet egy zenemű, s mint a zene, befejezettek vagyunk. Egyedi alkotások. Olykor harmonikusak, olykor disszonánsak.